Lendületben van a magyar jégkorong, ezt ki kell használni

Jövőre ismét a Divízió I-es világbajnokságon lép pályára a magyar jégkorong-válogatott, de reméljük, csak ideiglenesen köszönt el az A-csoporttól. A kiesés ellenére látott, helyenként kifejezetten jó játék, a rendkívüli fejlődés és a fiatal játékosok remek helytállása bizakodást keltő. A PestiSrácok.hu Szuper Leventét, a válogatott korábbi kapusát és a Vasas mostani szakosztály-igazgatóját kérdezte ezekről, valamint a jövőbeli lehetőségekről.

A világbajnokság előtt a lengyelek ellen játszottuk az utolsó tétmeccsünket, és ahhoz képest szembetűnő volt az a gyorsaság, amit a vébén mutattunk. Hogy lehet ilyen rövid idő alatt ennyit gyorsulni?

Ez egyrészt ellenfélfüggő, mert a lengyelek nincsenek olyan szinten sebességben, mint a vébéellenfeleink, másrészt nekünk is beletelt egy-két meccsbe, mire felvettük az iramot, de szerencsére elég gyorsan sikerült. Ahogy a kapitány is elmondta már, ez a csapat nagyon tanulékony, valamint a felkészülési meccseink is hasznosak voltak, hiszen az osztrákok, a szlovénok, a kazahok, vagy akár az orosz B csapat már nagyjából olyan játékerőt képviselnek, amilyennel a világbajnokságon is szembe találkoztunk. Ezt a játékoskeretet már a saját elképzeléseihez válogathatta ki Rich Chernomaz, hiszen már rendelkezésre áll annyi játékos, akikből ezt megtehette. Eljutott oda a magyar jégkorong-válogatott, hogy nem a rendszert igazítják a meglévő játékosokhoz, hanem a játékosokat keresik a kitalált rendszerhez. Ez óriási különbség.

Az iram felvételét illetően a finn meccs látszott fontos állomásnak. A csapat ott megérezte, hogy ha győzni nincs is esélye a legnagyobbak ellen, azért bárkinek szerezhet már kényelmetlen pillanatokat?

Az eredmény tényleg nagyon hízelgő volt, de azért ne felejtsük el, hogy ehhez kellett egy nagyon jó kapusteljesítmény és védekezés is! Alig jutottunk el tíz lövésig Finnország ellen, miközben nekik ötvennél több lövésük volt a mi kapunkra. Kanadát sikerült negyven alatt tartani, míg a szlovákokat harminc alatt, a finn meccsnek viszont inkább az összbenyomása volt kedvező. Lelki mérföldkőnek inkább a francia meccset gondolom, mert ott jött rá igazán a csapat, hogy hol is jár tulajdonképpen. Előtte nagyon elhittük, és a közvélemény is azt sulykolta, hogy a franciák ellen kell megmutatni, hiszen ott van esélyünk, aztán belefutottunk egy pofonba. Utána rendezni kellett a sorait a csapatnak, és szerintem ennek köszönhető, hogy el tudtuk kapni a fehéroroszokat.

A franciák ellen is megvoltak a helyzeteink, de mintha nem lett volna teljesen magától értetődő, hogy ha nagy helyzet van, akkor azt belőjük. A franciák viszont sem mezőnyjátékban, sem a kapura lövések számában nem voltak jobbak nálunk, de a lehetőségeiket belőtték. Megremegett nálunk a kéz a helyzeteknél, szokni kell még az A-csoport levegőjét?

Hát persze, másodszor voltunk ott. A franciák 2008 óta folyamatosan ilyen szinten játszanak, mi pedig nagyon ritkán. Ez is biztosan benne volt, de az is, hogy a srácok túlkészülték azt a meccset, gondolván, hogy itt most esélyünk lesz. És lehetett is volna, de pont a helyzetek kihagyásán is látszott a görcsösség, hiszen ott volt a fejekben, hogy ezt most mindenképpen be kell lőni, mert ezek „csak” a franciák, nem például Kanada. Ez akarva-akaratlanul is más hozzáállást szül. Olyan nincs, hogy mindenki ellen ugyanazzal a felfogással megyünk ki a pályára. Kanada sem ugyanúgy jön ki ellenünk, mint Oroszország ellen. Ez egy emberi tulajdonság még akkor is, ha a profizmus ennek az ellenkezőjét mondatja.

Ez volt az oka annak is, hogy 2009-ben, az első A-csoportos szereplésünkkor kis híján megfogtuk az ellenünk toronymagas esélyes szlovákokat és a fehéroroszokat? Érezhető volt akkor, hogy lekezelték a magyarokat, vagy rágörcsöltek a találkozóra?

Valamilyen szinten joggal mondták akkor a szlovákok, hogy simán lemossák a magyarokat, hiszen egy jóval nagyobb hokikultúráról van szó. Az akkori meccsen sokminden kijött nekünk, és a presztízsmeccsek mindig mások. Mi sem tudunk ugyanúgy kimenni például Románia ellen a történelmi háttér miatt, hiába tudjuk, hogy sokkal jobbak vagyunk. Az elején ez megvolt a szlovákokban, megremegtek a lábak, aztán pedig már nagyon nehéz elkapni a fonalat, ha az ember érzi, hogy meleg a helyzet. A mai napig emlékeznek arra a meccsre, emlegetik, és komolyan fel is készültek most, hogy megint ellenünk kezdtek. Ráadásul elég közel vannak ahhoz, hogy lássák a magyarországi fejlődést. A fehéroroszok viszont akkor már látták, hogy a szlovákokkal mit játszottunk, és milyen erőt képviselünk, részükről nem tapasztaltam, hogy lekezeltek volna minket.

Életkorod alapján, főleg kapusként még bőven ott lehettél volna ezen a vébén, és részese lehettél volna az első A-csoportos győzelmünknek. Milyen ezt kívülről, nézőként megélni?

Pár évvel ezelőtt meghoztam egy döntést, ha pedig szeretnék még játszani, akkor játszanék. Ebből a szempontból nem számít, hogy Divízió I vagy A-csoport, győz a csapat vagy veszít, én már csak egy szurkoló vagyok. Teljesen másképp tudom nézni a játékot, nem tördelem a kezeimet, hogy de jó lenne ott lenni. Ha az ember hoz egy döntést, akkor amellett kiáll, és nem keres visszautakat.

Felbukkant viszont a világ szeme előtt egy új kapusunk, aki az NHL első, pályára lépő magyarja lehet. Egyúttal ő az első magyar, aki válogathatott az észak-amerikai szerződésajánlatok között. Mi kell ahhoz, hogy Vay Ádámnak kijöjjön a lépés Amerikában?

Ha valaki válogathat, az teljesen más, mintha valakit draftolnak. A draftosokat fiatalabb korban viszik el a csapatok, és nincs választási lehetőségük, de ha az ember kicsit idősebben kerül oda, az már szerencsésebb dolog. Ádám a testfelépítése és a képességei alapján született kapus, minden csapat álma. Drukkolok neki, és elsősorban annak, hogy ne tömjék tele mindenféle butasággal a fejét, hogy ne essünk át a ló másik oldalára, beleértve a sajtót és a szurkolókat is. Amikor engem draftoltak, rögtön mindenki természetesnek vette, hogy ott fogok védeni a Calgary Flames-ben, de ez nem ilyen egyszerű. Nem is a sport része a legnehezebb, sokkal inkább a lélektani – ha valaki ennyire reflektorfénybe kerül, azt tudni kell kezelni, főleg az internetkorszakban. Most sokkal több információ jut el azonnal az emberhez, mint amikor én kerültem ki, és még kézzel írtam a leveleket az otthoniaknak. Ádámnak óriási lehetőség zúdult a nyakába, komoly mentális erőre lesz szüksége, és érvényesülnie kell a kinti, durván üzleti szempontú világban, ahol a játékos olyasmi, mintha a klub egy részvénye lenne. A legfontosabb, hogy olyan emberek vegyék körül ilyenkor az embert, akik a személye miatt vannak ott: család, jóbarátok. Amikor én kerültem oda, hirtelen nagyon sokan keresték a társaságomat, de szerencsére volt egy olyan családi és baráti hátterem, amely ezt mondhatni helyettem jól kezelte. Most is már sokan a rengeteg nulláról írnak a dollárjel mögött Ádám esetében. Ilyenkor kell nagyon észnél lennie az embernek, és őszinte háttérre van szüksége, amely a földön tartja.

Mennyire számít, hogy valaki honnan jön? Hátrány volt-e esetedben, hogy a hokitérképen nem látható országból jöttél, és hátrány lehet-e ma, amikor a magyar jégkorong azért már megmutatta magát?

Most már egyre kevésbé lehet ez gond, de amikor én először kikerültem külföldre, még azt sem tudták, hogy a magyar hoki létezik. Hosszú éveken át nap, mint nap bizonyítanom kellett, hogy tudok én is annyit, mint egy orosz vagy egy finn játékos. Amikor az első évemben megnyertük az összesített kanadai juniorbajnokságot, és nekem voltak a legjobb mutatóim az újonc kapusok között, még akkor sem nagyon akarták elhinni, hogy nem csak szerencse volt. Nekem akkor még egy jó szezon sem volt elég ahhoz, hogy draftoljanak, most viszont elég volt a figyelem felkeltésére néhány jó meccs a világbajnokságon, mert már tudnak Magyarországról. Vas Jánossal már beszélgettünk arról, hogy elkezdtük kikövezni az utat, és azóta szerencsére egyre több magyar játékos jutott és jut el európai topligákba vagy Észak-Amerikába.

A magyarországi fejlődést pedig jól mutatja, hogy a 2009-es világbajnokság egy sikeres generáció utolsó nagy dobása volt, most viszont egy fiatal csapattal értünk el az akkorinál jobb eredményt. Mi várható a Divízió I-ben, és hosszabb távon?

Ne felejtsük el, hogy a többi csapat is fejlődik körülöttünk! Nálunk sokkal látványosabb volt ez, hiszen tíz év alatt két osztályt ugrottunk. Mostanra viszont eljutottunk arra a szintre, amikor sebességben, fizikálisan ott vagyunk, de a gondolkodás sebességében és a rutinban kell fejlődni. Innentől jóval kevésbé lesz látványos a dolog, hiszen ez már inkább finomhangolás. A Divízió I pedig pokoli nehéz lesz, túlzás lenne kijelenteni, hogy jövőre azonnal vissza kell jutnunk. Nagyon erős mezőny gyűlik össze ott minden évben, amit az idei körbeverések is jeleznek. Magabiztosságban és tapasztalatban jelent pluszt az A-csoportos szereplésünk, de abból a hat csapatból, amelyek jövőre lesznek a Divízió I-ben, bármelyik feljuthat és kieshet.

Hét éve olyan hangok hallatszottak, hogy a nagy generáció tagjai lassan visszavonulnak, és nincs megfelelő utánpótlás. Erre most alaposan rácáfoltak a fiatalok. Utánpótlásképzésben dolgozó szakemberként mi látszik Gallóék mögött?

Idén az U20-as és az U18-as válogatottunk is osztályt lépett felfelé, így ezekben a korosztályokban is egész jó helyen vagyunk. A fiataljaink sok olyan meccset játszottak nagyobb ellenfelekkel, ahol látszott, hogy egyre kisebb a különbség. A mi generációnk sikerei által nagy lökést kaptak az akkori fiatalok, az utóbbi évek jó szereplései pedig a mostani ifiknek jelenthetnek sokat. Olyan ez, mint egy váltófutás, és nagyon jó látni és hallani, hogy a szellemiség, a válogatott hagyományának a tisztelete jelen van. A maiak is tisztában vannak vele, hogy a „hőskor” játékosai rakták le az alapokat, az akkori körülményeket is ismerik, ezért tudják értékelni amijük van, és átérzik a folytonosságot. Kétszeresen nagy megtiszteltetés a válogatottság, mivel nemcsak címeres mezben játszhat az ember, hanem tudja, hogy az egész történet, az akkori srácokkal honnan indult. A fejlődésnek köszönhetően egyre több a gyerek a magyar jégkorongban, szélesedik a bázis, és abban bízom, hogy közeledünk a következő lépcsőfokhoz, a hazai profi bajnokság önerőből való megszervezéséhez, és el tudunk jutni oda, ahova az osztrák liga.

Ez egy valós jövőbeli cél lehet, hogy a MOL Liga felnőjön az EBEL mellé?

Nincs más. A legtöbb játékos még mindig Magyarországon játszik, és ha azt akarjuk, hogy ők nemzetközi szinten is megállják a helyüket, akkor ennek kell lennie a célnak. És miért ne lenne reális? Jelen pillanatban – ugyan kiestünk az A-csoportból –, de felnőttben, U20-ban és U18-ban is az osztrákok felett jegyzik a válogatottunkat. A bajnokságnak persze ennél jóval több összetevője van, és az EBEL egy nagyon jól szervezett, sok meghatározó játékost foglalkoztató, gazdag bajnokság, de ezen kell dolgoznunk, hogy a saját ligánkat annyira megerősítsük, hogy a nemzetközi összehasonlítást is elbírja.

A töretlen fejlődés közben voltak kisebb súrlódások is. Három évvel ezelőtt, amikor a MOL Liga nem fogadta el az általad vezetett Vasas csatlakozási kérelmét, akkor azt nyilatkoztad, hogy széthúzás van a magyar jégkorongban. Ez fennáll még, vagy jobb irányba fordultak a dolgok?

Hála Istennek jó irányba változtak a dolgok. Elsősorban talán azért, mert a fiatal generáció lassan kezdi átvenni az irányítást a sportvezetésben és a szakmai irányításban. Folyamatosan látni itt is a nemzedékváltást, ami ugyanúgy az élet rendje, mint az, hogy a válogatottnál nekünk is át kellett adnunk a stafétabotot az utánunk következőknek. A három évvel ezelőtti nyilatkozatomhoz képest sokat változott a helyzet. A sportvezetésben persze azért nehezebb belátni a nemzedékváltást. A korábbi korosztály még a Vasfüggöny mögött kezdte a tevékenykedését, és az akkori sportvezetés önhibáján kívül be volt ide zárva, ebben a rendszerben kellett boldogulnia. Nekünk már más a helyzetünk, kinyílt előttünk a világ, mehettünk külföldre játszani, külföldi szakemberek dolgoztak velünk, mindenki nyelveket beszél. A saját bőrünkön tapasztaltuk meg ezt a világot. A mostani fiatalok – hála Istennek – már azt nem tudják, hogy milyen -10 fokban a Kisstadionban edzeni, minket viszont ez megerősített, és a mi dolgunk viszont most már az, hogy az általunk megtapasztalt dolgokban segítsünk a mostani srácoknak.

Három évvel ezelőtt nem került be a Vasas a MOL Ligába, és azóta nem is próbálkozott. Van még ilyen terv?

Ennek az volt az elsődleges oka, hogy nem minden korosztály jó minden évben egy egyesületnél. Amikor csatlakozni akartunk, akkor az 1993/94-es korosztályunkkal érdemes lett volna. A Vasas jogelődje, a Budapest Stars nevelése például Vay Ádám, Galló Vilmos vagy Hári János is. Ezután viszont volt egy kisebb lyuk, és a mostani U20-es generációnk megint reményteli csapat. Most jobban előkészítve szeretnénk a 2017/18-as idényt megcélozni a MOL Ligában. Ehhez a jégkorongszakosztályunk most már sokkal több segítséget kap a Vasas SC-től, Markovics elnök úr is jóval többet foglalkozik a jégkoronggal, szívén viseli a sportágat, látva az eredményeket. A bajnokságban való szerepléshez természetesen meg kell találni a megfelelő befektetőket is, ahogy az egész ligának fontos ez. Ausztriában a főtámogató rengeteg pénzt tesz bele az EBEL-be, de szerencsére nálunk is látszik az ilyen irányú igyekezet, és évről évre javul a bajnokság színvonala. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy hallani a szegediek és a győriek csatlakozási terveiről is, akkor szépek a kilátások. Most fejlődik a magyar jégkorong, a szurkolók teljes mellszélességgel mellette állnak, most van lehetőség egy erős bajnokság kialakítására. Ki kell csalni az embereket a bajnoki meccsekre is, show-t kell csinálni belőle, ami már marketing kérdése. Az előbb említett új sportvezetői generáció talán hamarabb tud választ adni erre a kihívásra. Ki kell használni a lendületet, amíg tart, ezt a vasat addig kell ütni, amíg meleg.